hétfő, augusztus 10

Elegem van

Most jutok arra a pontra, hogy toporzékonék, hajamat tépném, orditanék, meg jol odavágnék ezt azt. Nem, nem vagyok ideges, elegem van. Az egész k.... épitkezésböl, a rendetlenségböl, a lépni nem lehet-böl itt-ott, az egészböl festékestöl, spaknistol, gipszporostol, porszivocsö ölelgetésétöl, zöld-lila foltjaim szaporodásáig.

Mélypont. Most már majd jobb lesz, most a legrosszabb s már nincs türelmem, tul hosszu az idö, ugye tavaly tavasszal padloztuk a konyhát-kiskonyhát, aztán akkor jött a butorokat cserélni kellene konyhákban, de akkor ott is egy falbontás egy másik huzása.... Emeletet meg már évek ota át akartuk épiteni csak mindig halasztodott. Szoval seggemet kellene a földhöz vagdosni végre már itt tartunk ahol tartunk én meg már megint nem annak örülök ami van, hanem az után vágyom ami (még) nincs. Rendet akarok! Otthont. Nyugalmat. Bár hogy utobbi ne legyen arrol nem egyedül gondoskodom ebben a családban:) ÁAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA´´´´´´´´´´´´´´ hhhhhhhhhhhhhhhhhh... most kiabáltam!

1 megjegyzés:

  1. Néha olyan jól esne nekem is kiabálni és sikítozni teli torokból. És rájöttem, hogy nincs egy hely, ahol ezt megtehetem. A panelban nem lehet, a puszta is túl közel van a lakótelephez, de még a kertben sem mernék, bár általában nem látunk senkit a környéken, de mi van, ha mégis meghallja valaki, még azt hinnék, hogy ölnek.
    Ilyenkor szeretnék egy lakatlan szigeten lenni, hogy ordíthassak.

    VálaszTörlés

Blogarchívum